A Vágy Valódi Természete

A vágyat a legősibb erők táplálják – maga a fény, tudatosság és szeretet. A vágytól kifényesedsz, ragyogó fénybe öltözöl. A vágy a csendből mozdul, együtt táncolva a világmindenséggel.

A vágy eltölt, kiterjed, vibrál tested sejtjeiben, és azon is túl. Életre kelti lényedet, hullámokban árasztja el azt. Néha a szívben lakozik, és csendben vibrál, és úgy érzed, ereidben méz folyik, néha egész könnyed és hatalmasra kitágult rezgő térré válik körülötted.

A szenvedély a testben elakadt, megrekedt, túltelített vágy, mely a forma illúziójának fogságába esik és elveszíti szabadságát. Amikor a fizikalitásod csapdába ejti a tudatosságod, a vágy már nem a teljességhez való eljutás eszköze lesz, hanem maga a cél, így az szűk határok közé szorul. Ez az elme által „kétségbe ejtett” vágy fogva tart téged, lángjai szétperzselik testedet, tehetetlenül vergődsz pusztító karjaiban.

A sóvárgás az a vágy, mely még nem ébredt rá valódi, önmagát életre keltő erejére. A sóvárgás ezért hiányállapot, a valódi, belső kapcsolat ismeretének hiánya, melynek gyökerei elválasztottság-érzetünkben eredeznek. Ezért a sóvárgás a külvilág felé irányított vágy, melyre éhezünk, de sosem elégül ki, mert annak valódi tápláléka a belső egység és integráltág.

A vágy harmónikusan, gátak nélkül rezeg együtt a világmindenséggel, tehát önmagunkkal és a bennünket tükröző világgal, míg a szenvedély és sóvárgás diszharmónikus állapotokat és egyensúlytalanságot teremt bennünk és körülöttünk egyaránt. A szenvedélyben a vágy uralhatatlan, ezáltal előnyt élvez a külvilág határaival szemben, a sóvárgásban aránytalanul kihelyezett, mely megfeledkezik az önszeretet lehetőségéről. A szenvedély megszállottá tesz, a sóvárgás függővé, a valódi vágy pedig szabaddá, teljessé, életed művészévé.